Kópakonan, a fókanő legendája a Feröer-szigetek egyik legismertebb története, tele szomorúsággal. A fókákról korábban azt hitték, egykori emberi lények, akik önként keresték a halált az óceánban. Évente egyszer, a tizenkettedik éjszakán megengedték nekik, hogy a szárazföldre jöjjenek, levetkőzzék bőrüket, emberként szórakozzanak, táncoljanak. Egy fiatal halász a Kalsoy sziget északi részén fekvő Mikladalur faluból, azon töprengett, vajon igaz-e ez a történet, ezért elment és lesben állt a parton ezen az éjszakán. Látta, ahogy a fókák tömegesen érkeznek a part felé úszva, felkapaszkodnak a kövekre, leveszik és óvatosan a sziklákra fektetik a bőrüket, ami nélkül ugyanúgy néztek ki, mint a normális emberek. A férfi, akinek megtetszett az egyik csinos fókalány, közelebb osont és ellopta a bőrét, hogy ne tudjon visszamenni a vízbe. A fókák egész éjjel táncoltak, de amint elkezdett előbújni a nap, az összes sietett a bőréért. A lány, mikor meglátta a férfi kezében a sajátját, kétségbeesetten könyörgött neki, hogy adja vissza, de reménytelen volt minden próbálkozás, a férfiben túl erős volt a vágy, kénytelen volt elmenni vele a tanyájára.

(A 12. éjszaka más forrásokban 13. éjszaka, és nem tiszta, hogy pontosan melyik napra utal. Valószínűleg nem január 12-e vagy 13-a éjjelére, és nem is a holdnaptárra, hanem a karácsonyt követő 12. napra, ami a legtitokzatosabb nap az évben, számos praktika, jövendölés, átváltozás, szellemidézés és -űzés tartozik hozzá más kultúrákban is. Tehát vízkereszt előestéje.)

‍

‍

A halász sok éven át magánál tartotta a lányt, arra kényszerítette, hogy a felesége legyen, és több gyermeket is szüljön neki. Egy ládába zárva tartotta egykori fókabőrét, amihez egyedül neki volt kulcsa, amit az övére erősített láncon tartott. Egy nap, miközben társaival halászott, észrevette, hogy otthon hagyta a kulcsot. „El fogom veszíteni a feleségemet!” – kiáltotta a többieknek. A férfiak behúzták hálóikat, és amilyen gyorsan csak tudtak, visszaeveztek a partra, de mire megérkeztek a házhoz, a gyerekeket már egyedül találták. Apjuk tudta, hogy az anyjuk nem fog visszatérni, mert eloltotta a tüzet és elrakta az összes kést, hogy a kicsik ne tegyenek kárt magukban, amíg egyedül vannak. A nő a partra érve felvette a fókabőrt, belevetette magát a vízbe, ahol felbukkant mellette egy bikafóka, aki sok éven át szerette őt, és még mindig várt rá. Amikor gyermekei (akiket a mikladaluri férfinek szült) később lementek a partra, egy fóka bukkant elő, aki a szárazföld felé nézett. Mindenki azt gondolta, a gyerekek anyja, Selkie figyeli őket.

Itt egy rövidfilm, ami a helyszínen meséli el Kópakonan történetét.

Bár sokan eddig mesélik a hihetetlen szerelmi történetet, a legenda itt nem ér véget, sőt, a folytatás sokkal drámaibb. Egy nap a mikladaluriak azt tervezték, mélyen bemennek a túlsó part egyik barlangjába, hogy levadásszák az ott élő fókákat. Az indulás előtti éjjel a férfi álmában megjelent a fókává vált felesége, és azt kérte tőle, hogy a vadászaton ne ölje meg a párját, a nagy bikafókát, aki ott fog feküdni a barlang bejáratánál, és a fókakölyköket se bántsa a barlang mélyén, mert ők gyermekei. A férfi nem tulajdonított jelentőséget az álomnak, csatlakozott a vadászokhoz, megölték az összes fókát, majd a fogást felosztották egymás között. Ő is megkapta a maga részét a nagy bikafókából, valamint a kölykök elülső és hátsó uszonyait.

‍

‍

Este, amikor a nagy fóka feje és a kicsik végtagjai főttek vacsorára, hatalmas csattanással nyílt az ajtó, megjelent a fókanő rémisztő troll képében. Beleszagolt a vályúkban lévő ennivalóba, és átkot kiáltott: „Itt fekszik a férjem feje széles orrlyukaival, Hárek keze és Fredrik lába! Bosszút állok a mikladaluri embereken! Addig fogtok a tengerben meghalni és a hegyekről lezuhanni, amíg annyi halott nem lesz, hogy egymás kezét megfogva körbeérjék a szigetet!" Amint kimondta ezeket a szavakat, hatalmas mennydörgés kíséretében eltűnt, soha többé nem látták. De sajnos ma is, időről időre megtörténik, hogy Mikladalur falubeli férfiak megfulladnak a tengerben vagy lezuhannak a sziklák tetejéről, így félő, hogy az áldozatok száma még mindig nem elég nagy ahhoz, hogy körbeérjék a szigetet.

A szomorú történetre emlékeztető szobrot úgy tervezték, hogy ellenálljon a 13 méter magas hullámoknak is. 2,6 méter magas, 450 kiló, bronzból és rozsdamentes acélból készült. A nő szilárdan áll kezében tartva fókabőrét, nem keletkezik benne kár akkor sem, amikor ilyen rossz az idő.

‍

‍

Itt egy rövid drónfilm Mikladalurról, a mindössze 27 lakosú feröeri faluról, ahol a fókanő szobra áll.

‍

Ha mélyebben érdekel a selkie-k története, kattints a linkre vagy nézd meg AspectHistory videóját. A kelta és a skandináv mitológiában egyaránt ismertek az alakváltó fókák, a skót népmesék hasonlóan emberi életre kényszerített fókanőkről szólnak. De léteznek időnként átváltozó csábító fókafiúk/férfiak is.

‍

‍

Végül egy részlet Eivør feröeri énekesnő Peter Jensennel közösen írt zenés drámájából, melynek háttere a fókanő legendája. Az 1800-as évek közepéig semmilyen jelentős hangszer nem volt elérhető a Feröer-szigeteken. Ehelyett az emberek a hangjukkal „kvæði”-t vagy hagyományos balladákat, ősi mítoszokat énekeltek.

‍

Fotók: Adobe Stock

Borítókép: Stefano Benanti