‍Külföldre költözni, ott idegen nyelven integrálódni, új otthont, új közösséget, új életet teremteni, a régi hiányával élni, kezdetben egyáltalán nem könnyű. Rengeteg dologról mondasz le, amikor ezt az utat választod. Szabó Vivien Svédországban élő pszichológussal beszélgetünk, aki kiemelten foglalkozik a külföldön élés lélektanával. 

- Adja magát a kérdés, hogy átestél-e te is a külföldi lét krízisén? Mit jelentett ez a te esetedben, illetve milyen helyzetekkel, lelkiállapotokkal találkozol másoknál?

- A legtöbb huzamosabb ideig külföldön élő személy átesik legalább egy krízisen, de gyakran akár több érzelmileg megterhelt időszakon is. Természetesen én sem vagyok kivétel ez alól. Két küzdelmes időszakon vagyok túl 7 év alatt. Másodszor mélyen le kellett ásnom a probléma gyökeréig, olyannyira, hogy még transzgenerációs összefüggéseket is sikerült feltárnom a háttérben. Szembesülnöm kellett azzal, hogy miben érdemes még fejlődnöm, és azzal is, hogy mik az erősségeim. Ekkor váltam igazán felnőtté és lettem egészséges lelki értelemben. Ezt nagyrészt a külföldre költözésnek köszönhetem. Az új kihívások, a távolság segített, hogy objektívebben lássak rá a saját elakadásaimra és a kezembe vegyem az irányítást felettük. Továbbá igazán ezután "értem meg" szakmailag is, ebből tudok meríteni akkor is, amikor másokat támogatok. 

Fontosnak tartom elmondani, hogy velem is előfordult, hogy segítséget kértem. Máig él az emberek többségében az az illuzórikus kép, hogy a pszichológus mindent tud, mindent jól csinál. Amennyiben pedig nem, akkor maga is “problémás”. A valóságban szupervízióba és saját terápiába járni kifejezetten ajánlott ebben a szakmában. Ha volt egy krízis az életedben, és azt te már megoldottad, feldolgoztad sikeresen, akkor abban a témában kifejezetten jól fogsz tudni segíteni, mert könnyen át tudod érezni a másik kihívásait, érted, hogy min megy keresztül. Persze ez önmagában nem elég, emellett kellenek az elméleti és módszertani ismeretek is, hogy igazán hatékony legyen egy segítői folyamat.    

"Ha volt egy krízis az életedben, és azt te már megoldottad, feldolgoztad sikeresen, akkor abban a témában kifejezetten jól fogsz tudni segíteni"

Mások tekintetében azt látom, hogy bár elindult egy tendencia, a fiatalabb generáció már egyre inkább mer segítséget kérni, még mindig van egy nagyobb csoport, akiknek ez túl fájdalmas. Egy krízis megoldása sok nem kellemes szembenézéssel, veszteséggel és fájdalommal jár. Ehhez nem mindenkinek van ereje és bátorsága. Pedig a rossz érzések és nehéz helyzetek hosszú távon a fejlődésünket támogatják, hosszú távon pozitív eseményeket fognak magukkal hozni. Klasszikus külföldi krízis példa a hazaköltözzünk-e vagy sem problematikája, a párkapcsolati/párkeresési, és a munkaerőpiaci elhelyezkedéssel kapcsolatos kihívások. Amikor egy pár vagy egy család költözik, akkor ritka, hogy mindenkinek ugyanolyan egyszerűen alakuljon a beilleszkedés és a munkahelyszerzés folyamata. A magány, az önbizalomhiány kérdései gyakran felbukkannak.

‍- Azt gondoltam volna, hogy a legnagyobb krízis az integrálódás az új társadalomba, hogy magunkat tudjuk adni egy idegen nyelven. Ezzel kapcsolatosan milyen tapasztalataid vannak?

- Valóban maga a beilleszkedési folyamat is gyakran válik krízissé, de érdekes, hogy ezt többször láttam más nemzetiségű személyeknél. A beilleszkedési folyamat soktényezős, de mi magyarok viszonylag könnyen illeszkedünk be egy új társadalomba, sok magyar ér el külföldön sikereket. Amolyan "jég hátán is megél" típusok vagyunk, hiszen már a szüleinknek, nagyszüleinknek is sok mindenhez kellett alkalmazkodniuk, és mi is visszük ezt a "küzdő" mintát. Rugalmasak vagyunk, szeretünk dolgozni, kreatívak vagyunk - ezek a tulajdonságok szimpatikusak mindenhol a világban.

“A beilleszkedési folyamat soktényezős, de mi magyarok viszonylag könnyen illeszkedünk be egy új társadalomba”

A nyelv tekintetében természetesen mindenkinél előfordulnak nehézségek az elején, de ezeken egy idő után általában túllendülnek az emberek. Fontos viszont kiemelni, hogy az önbizalmat ez azért gyakran befolyásolja. Sokan visszafogottabbak, a háttérben maradnak, amíg nem érzik biztosnak a nyelvtudásukat. Ez teljesen természetes, de nem olyan jó érzés, hogy nem tudjuk igazán megmutatni magunkat, ahogy otthon korábban szoktuk. Mi magyarok egy igencsak teljesítményalapú kultúrából jövünk. Cikinek érezzük, szorongunk, ha félreértünk vagy hibásan mondunk valamit. Pedig egy nyelvtanulási és integrációs folyamatban ezek gyakran előfordulnak. Ezt próbálom hangsúlyozni a személyes blogomon is az Instagramon (@kulfoldespszichologia), hogy legyünk türelmesek magunkkal és csak merjünk, hibázni természetes és fontos.

‍

‍

- Mennyire számít a krízisben, hogy egyedül vagy családdal költözik ki az ember? Az egyedülnek lehet előnye, hogy könnyebb mozogni, ismeretségeket szerezni, a családnak pedig az, hogy a problémákkal nem kell egyedül szembenézni.

- Sokat számít. Főleg a kifejezetten nagy, több generációs, külföldön élő családdal rendelkező személyek részesülnek sokkal nagyobb társas támogatásban. Korábban dolgoztam egy svéd városban, ahová telepítettek finn, chilei, iraki és szír menekülteket más-más időszakban a városban lévő két gyár munkaerővel való feltöltésére. Az egyik egység látogatásán kiderült, hogy a cég egy jelentős része rendelkezik legalább unokatestvéri kapcsolatokkal a munkahelyén, a dolgozók szerint különböző családi klikkek alakultak ki, ami jelent némi problémát is a cégvezetés számára. Ugyanakkor a családi hálózat segített egyéni szinteken a munkavállalásban, a megélhetésben, az integrációban, ami nagyon fontos tényező egy idegen országban. A munkanélküliség ugyanis egy olyan faktor, ami gyakran vezet az önbizalom megingásához, akár depresszióhoz is. Most a Covid időszak alatt a saját bőrünkön tapasztalhattuk, hogy mennyit adnak hozzá a szociális kapcsolatok a jóllétünkhöz. Az egyedül érkezők is többnyire akkor maradnak az adott országban vagy egyáltalán külföldön,  ha vannak ott értékes emberi kapcsolataik. Egy összetartó baráti társaság, egy párkapcsolat vagy egy családias munkahely felbecsülhetetlen értékű. 

“Az egyedül érkezők is többnyire akkor maradnak az adott országban, ha vannak ott értékes emberi kapcsolataik”

- Kiskorúak esetében hány éves korban ideális külföldre költözni és mikor nem? Vannak-e korcsoportok, akiket jobban megvisel egy ilyen változás? Figyelembe véve akár azt is, hogy a különböző országokban különböző az óvoda- és iskolarendszer, például más életkorban történnek a váltások. 

-  A fejlődéspszichológiai ismereteim alapján azt emelném ki, hogy a külföldre költözés nagy változás a felnőttek számára is, gyermekként pedig még nagyobb. Rengeteg bizonytalansággal és megpróbáltatással (új nyelv, környezet, szabályok, stb.) van átszőve. Nagyon fontos, hogy maga a szülő hogyan áll a dolgokhoz és mit közvetít a gyerek felé a költözésről, a külföldi életről. Ha konstruktív megküzdési mintákat mutat a nehézségek fellépésekor, akkor a gyerek is ezt fogja másolni. Például nem mindegy, hogy általánosítok és azt mondom, hogy “itt Svédországban mindig minden olyan bonyolult”, vagy pedig azt, hogy “ezt ma nem sikerült elintézni, máshogy működik itt a rendszer, mint ahogy megszoktuk, de nem adjuk fel, holnap kitaláljuk, hogyan tudjuk ezt megoldani.”

‍

‍

Jó, ha szülő és a gyerek között van olyan bizalmi kapcsolat, hogy a gyerek tudjon, merjen kommunikálni az esetlegesen fellépő problémákról, és a szülő tudja támogatni a megoldásban, ha éppen praktikusan akár nem is, de legalább lelkileg. Néha elég annyi is, hogy meghallgatjuk a gyermeket és megnevezzük vagy kérdezzük az érzelmeiről (pl. “Látom, ma egészen feldúlt vagy. Tudok segíteni valahogy, hogy könnyebb legyen?”). Máskor viszont (pl. ha valaki bántja az iskolában) a szülő felelőssége is, hogy praktikus lépéseket tegyen (pl. beszéljen a tanárral, kapcsolatba lépjen az iskolával).

"Nagyon fontos, hogy maga a szülő hogyan áll a dolgokhoz és mit közvetít a gyerek felé a költözésről, a külföldi életről. Ha konstruktív megküzdési mintákat mutat a nehézségek fellépésekor, akkor a gyerek is ezt fogja másolni"

Az eriksoni fejlődéselméletet alapul véve azt gondolom, hogy minél kisebb a gyermek, annál könnyebb költözni. Egy 3 év alatti kisgyermek még kevésbé kapcsolódik a kortársaihoz, és a  szülők elérhetősége, válaszkészsége számára a legfontosabb. Amint a kortárscsoport és az egyéni preferenciák képbe jönnek, egyre nehezebb a hazától való elszakadás. Egy kisiskolás már hiányolhatja a barátokat. A teljesítmény ekkor központibb kérdéssé válik, és ha hirtelen változnak az irányelvek és elvárások, az okozhat problémát. A serdülőkor, az identitás kialakulásának és önmagunk keresésének fontos időszaka, ekkor különösen megterhelő hazát váltani. A fiatal felnőttek a középiskola után viszont már gyakran kíváncsiak a világra. A fentiek mellett a beilleszkedés könnyedsége a kiskorúak esetében is függ az adott személyiség jellemzőitől (pl. mennyire könnyen barátkozik, alkalmazkodik, rugalmas).

Általában nem az oktatási rendszer a legnagyobb kihívás, mert az pl. Nyugat-Európában kifejezetten gyerekközpontú, és a gyerekek egészen rugalmasak még az új szabályok, szokások elsajátításában is. Viszont a kultúrák távolsága ebben egy fontos tényező, mert például egy olyan más alapokra épülő és versenyközpontú társadalomban, mint mondjuk a japán, már lehet kihívás a teljesen más jellegű iskolarendszer is. Általában a gyerekek a nyelvet is gyorsan elsajátítják. Ahogy én látom, a legtöbb nehézséget sokszor inkább a diszkrimináció, "külföldi vagy" , a kezdeti magány és a megszokott barátok hiánya hívja elő. 

- Mitől függ szerinted és átlagosan mennyi idő, amíg valaki magabiztossá válik és otthon érzi magát egy új országban?

- Ez egy nagyon érdekes kérdés. Elsősorban személyiség és hozzáállás függő, valamint még egyéb adottságok, szituációs tényezők is befolyásolják. A személyiség tekintetében azt mondja a magyar szakirodalom (konkrétan Malota Erzsébet és Mitev Ariel 2013-as Kultúrák találkozása című könyve), hogy a nyitott, rugalmas, alkalmazkodó, független, toleráns, jó humorérzékkel, kommunikációs és kapcsolatteremtő készségekkel, magas értelmi és érzelmi intelligenciával, önbizalommal rendelkező személyek viszonylag gyorsan be tudnak illeszkedni külföldön. Nyilván kevés az olyan ember, aki mindezekkel magas fokon bír, de én úgy látom, hogy ha ezek közül minél több személyiségjeggyel rendelkezik valaki, annál kevésbé küzd beilleszkedési nehézségekkel. A fent említett hivatkozás szerint fontos lehet az is, hogy ki mennyire igényli a struktúrát és a szabályokat, mennyire fogad el és akar megismerni más kultúrákat, mennyire helyezi a saját kultúráját a többi fölé. Olyan tényezők is hatnak még a beilleszkedésre, mint pl. a kultúrák távolsága, biológiai tényezők, a kor, az egészségi állapot, az ismereteink, a tapasztalataink az adott országról, beleértve a nyelvtudást is és a kontroll tényezőket (van-e védőhálónk - barátok, család, mi akarunk-e külföldön élni vagy valamiért rá vagyunk kényszerítve, stb.).

"Összességében az ember számára szerintem mindig az a legfontosabb, hogy hasznosnak érezze magát"

Összességében az ember számára szerintem mindig az a legfontosabb, hogy hasznosnak érezze magát. Amikor ehhez elérünk a választott hazánkban, szerintem akkor válunk igazán magabiztossá, de ez annyira egyénfüggő, hogy ki mikor ér ide, hogy nem is jó magunkat másokhoz hasonlítani. Attól érdekes a világ, hogy mindenki a saját tempójában halad, a saját fejlődési ívét követi. Van akinél az, hogy hasznossá válik, egy vágyott munkát jelent, valaki más számára esetleg egy vagy több fontos emberi kapcsolatot. A nyelv elsajátítása általában hozzátesz ehhez a folyamathoz, de nem mindig halad vele párhuzamosan. Mindenképpen években mérhető a beilleszkedés.

‍

‍

- Nehezebb-e beilleszkedni mondjuk északon, mint délen? Vagy mindegy a költözés helyszíne, mindegy, hogy melyik ország, inkább az számít, hogy mit hagytunk magunk mögött otthon, Magyarországon?

-  Nem is annyira a hely, mint inkább a befogadó kultúra típusa a meghatározó ebben a kérdésben. A kutatások szerint minél hasonlóbb egy kultúra a miénkhez, annál könnyebb beilleszkedni. Például a hozzánk közeli Lengyelország törvényei első olvasatra valószínűleg kevésbé sokkolnának minket, mint mondjuk Kolumbiáé. Több negatív érzelemmel, beilleszkedési nehézséggel, akár szorongással küzdenek azok az emberek, akik a sajátjuktól nagyon különböző kultúrában élnek. A különbség adódhat nagy, rendszerbeli eltérésekből, gondoljunk csak egy teljesen más vallási- vagy értékrendszerre, de néha elég, ha csak az időjárás huzamosan más, mint amit mi megszoktunk. Ez utóbbi például sok embert sarkallt már hazaköltözésre az északi országokból.   

"Az északi országok nem csupán a környezeti adottságaikban, hanem mentalitásukban is eltérőek attól, amit mi Magyarországon megszoktunk"

Északra szokták is mondani, hogy ez nem Európa. Papíron az, de az északi országok nem csupán a környezeti adottságaikban, hanem mentalitásukban is eltérőek attól, amit mi Magyarországon megszoktunk. Jó a szociális ellátórendszer, emberiek a munkahelyek, jók a bérek, kiszámítható és kényelmes az élet, de sokkal nehezebb itt barátkozni. Az individualizmus erőteljes, mindenki a saját dolgával foglalkozik, a saját szerencséjének a kovácsa. Ez nem annyira serkenti azt, hogy érdemes legyen nagy csapatokban gondolkozni az érvényesüléshez. A déli részen fordítva: nehezebb a megélhetés, kevésbé működik jól a társadalom, de az emberek nyitottabbak, érdeklődőbbek, és könnyen barátkoznak. A nehézségek arra biztatják őket, hogy megosszák egymással a terheiket, legalább szóban. 

Szerintem az, hogy hogyan befolyásol minket, amit magunk mögött hagytunk Magyarországon, kevésbé a helyszínnel van összefüggésben, mint inkább a személyiségünkkel és a családi berögzüléseinkkel. Ha például bűntudatunk van, mert nem élünk otthon, akkor az Miamiban a strandon is érinthet minket elég kellemetlenül. Izgalmas kérdés az is, hogy én magam mennyire könnyen mondok le dolgokról (a magyar ételektől kezdve a megszokott baráti összejövetelekig)? Mit tudok feladni és milyen célért? Mennyire könnyen dolgozom fel az akár hétköznapi veszteségeket (pl. barátságok meglazulását)? 

- Milyen védekező mechanizmusok vannak? Vagy milyen olyan gondolatok, amik segítik a külföldön élőket? Olyanokra gondolok, amik nem feltétlenül igazak, de megerősítik őket abban, hogy jó döntést hoztak, amikor kiköltöztek. (Léteznek ezek fordítva is, az otthon maradók saját megerősítései.)

- Az emberek, hogy megvédjék magukat a kellemetlen érzésektől, gyakran torzítják a valóságot, szelektíven szűrik meg vagy engedik be az új információt. Ezekkel mindenki él, tehát a külföldön élők és az otthon maradók is ugyanazokat a mechanizmusokat alkalmazzák, csak a tartalmuk más. Ezeknek a torzításoknak lehetnek előnyei a számunkra. Erre lehet egy jó példa az ún. megerősítési torzítás. Ilyenkor a pozitív önértékelés fenntartása érdekében olyan módon keressük vagy értelmezzük az információkat, hogy azok összhangban legyenek az előfeltételezéseikkel. Ilyenkor nem látjuk a hiedelmeink korlátait, hátrányait. Külföldön élőként például előfordul, hogy csak a pozitívumokat keressük és hangsúlyozzuk, hogy alátámasszuk, mi jól döntöttünk a költözéssel. “Milyen jó, hogy külföldön kezdte a gyermekem az egyetemet, itt sokkal több lehetősége lesz elhelyezkedni”, holott a munkahelyi elhelyezkedést mindkét országban rengeteg más tényező is befolyásolja az oktatási rendszeren túl. Egyik ilyen tényező a választott szakma, pl. programozóként minden országban viszonylag könnyű elhelyezkedni. Más hasonló ilyen gondolatok: “Mennyivel jobban működik minden, igazságosabb a rendszer, bezzeg itt már ezt kitalálták, megoldották… stb”.

"Az emberek, hogy megvédjék magukat a kellemetlen érzésektől, gyakran torzítják a valóságot, szelektíven szűrik meg vagy engedik be az új információt"

Az otthonmaradók oldaláról egy jó példa ugyanerre a torzítás típusra, amikor valakinek az a hiedelme például, hogy “külföldön élni veszélyes”, így jobban felfigyel a médiából érkező negatív hírekre, míg a pozitív tényeket, vagy azt, hogy esetleg hasonló esemény a saját országban is megtörténhet, figyelmen kívül hagyja. A saját munkám során azonban gyakrabban találkozom olyan kognitív torzításokkal, amelyeket negatív automatikus gondolatoknak hív a kognitív pszichológia. Ezek mindig negatívak ránk nézve, rossz érzéseket keltenek bennünk és aláássák az önbizalmunkat, fokozzák a szorongást, a beilleszkedési nehézségeket, vagy negatívan befolyásolják a mobilitást, a költözési kedvet. Példa erre a fekete-fehér ún. dichotóm gondolkozás: “Múltkor sem sikerült az állásinterjú a holland céggel, én biztos, hogy nem tudnék elhelyezkedni külföldön.” Vagy a túláltalánosítás: “Alkalmatlan vagyok a külföldi életvitelre” (nem feltétlenül van ez így azért, mert egyszer volt egy rossz tapasztalatod). A külföldre költözöttektől is gyakran hallom, hogy mit hogyan “kellene” (a környezet elvárásainak való túlzott megfelelni akarás), pl. “ennyi év külföldön élés után már nem itt kellene tartanom a karrieremben“, illetve például az ún. címkézést is gyakran használják “ugyan, itt párt találni, az itteni férfiak papucsok” (lehet, hogy találkoztál kettővel, de attól még nem mindenki ugyanolyan).  

- Mik azok a kulcskérdések, amikre válaszolnunk kell, ha nem tudjuk eldönteni, hogy maradjunk vagy hazaköltözzünk? Ezek inkább érzelmi vagy inkább racionális kérdések?

- Először is azonosítsuk az érzelmeinket és az érzelmeket előidéző történéseket, tényeket. Hogy érzem magam most? Miért érzem magam így? Milyen tényezők járultak ehhez hozzá?  Majd vizsgáljuk meg, hogy van-e lehetőségünk változtatni. Ezek közül a tényezők közül meg tudok-e változtatni valamit? Segíthet-e, ha fejlesztem magam valamiben? Képzeljük el, hogy hazaköltözünk. Miben lenne más az életünk? Hogyan éreznénk magunkat otthon? Mivel foglalkoznánk? Mit kapnánk az otthonléttől, ami most itt nem áll rendelkezésre? Tudunk akár mérleget is készíteni a hazaköltözés mellett és ellen, valamint a maradás mellett és ellen szóló érveket is. Ilyenkor vizuálisan is egyértelmű lesz, hogy mit érzünk leginkább hozzánk közel állónak. Sokszor a következményektől való félelmek, az elvárásoknak való megfelelés miatt is nehéz döntenünk. Ha erről van szó, tegyük fel ezt a két kérdést: "Ha nem lenne semmilyen következménye a döntésünknek, hogyan döntenénk?"  vagy "Hogyan döntenénk 5, 15, 25, 45 és 60 évesen?"

"Ha nem lenne semmilyen következménye a döntésünknek, hogyan döntenénk?"

Az adott szituációtól függ, hogy az érzelmek vagy a racionalitás határozza meg a döntésüket. Ha például feléltük az összes tartalékunkat, nem tudjuk finanszírozni a lakhatásunkat, és otthon van egy szerető, megértő családunk, akkor valószínűleg a józan ész előnybe kerül a büszkeségünkkel szemben. A tapasztalatok azonban azt mutatják,  hogy leginkább az érzelmek befolyásolják az ilyen jellegű döntéseket. Előfordulhat az is, hogy akár egy haza, akár egy külföldre való költözéssel kapcsolatos döntés bűntudatból, félelemből, megfelelni akarásból, negatív életeseményekhez kapcsolódó érzelmekből adódik, pontosabban ezek adnak egy végső "lökést". 

- Mit éreznek a külföldön élők a legnagyobb kudarcnak? Azt élik meg kudarcként, ha visszamennek, vagy azt ha maradnak, pedig nagyon hiányzik nekik a hazájuk, a családjuk, barátaik otthonról?

- Az én tapasztalatom szerint a legtöbbször azt érzik kudarcnak, ha a munkahelyi elhelyezkedés nem jön össze vagy sokára jön össze, esetleg a munka sokkal alacsonyabb presztízsű, mint amivel előtte foglalkoztak, és nem látják a lehetőséget arra, hogy feljebb lépjenek (pl. életkori diszkrimináció, nyelvtanulási nehézségek miatt), és ezek miatt esetleg hazaköltöznek. Kudarc lehet az is, ha valamiért egyedül maradnak külföldön, társas támogatás nélkül. Ha hazaköltözésre kerül a sor, más külső tényező (pl. családtag betegsége, munkája, stb.) miatt, pedig ők szerettek volna maradni. Találkoztam már olyan történettel is, hogy nem szeretne külföldön élni az adott helyen (mert pl. az ő szakmájában Magyarországon jobban érvényesülne, hiányzik a családja, nem boldog a párkapcsolatában, stb.), de valamiért kénytelen maradni.

‍

‍

Ez a téma is kapcsolódhat azokkal a gondolati torzulásokkal, védekező mechanizmusokkal, amikről beszéltünk. Mindig próbáljuk alátámasztani a saját igazunkat, így ezen a nem túl objektív szűrőn keresztül szűrjük az információt. Pl. azt mondjuk, hogy “hazaköltöztem, mert  rákényszerítettek a körülmények”. A külső tényezők is fontosak, de tedd a szívedre a kezed, te mindent megtettél, hogy beilleszkedj? Volt esetleg más tényező is a döntésed mögött? Példa a másik végletre: "Maradtam, mert nincs más választásom." Valóban nem dönthetsz önállóan erről, vagy ehelyett inkább úgy döntöttél, hogy a párkapcsolatod megőrzése az elsődleges a saját igényeiddel szemben?” Nagyon érdekes tényező ebben a kérdésben a személyiségünk, és azon belül is a megküzdésünk típusa, a kitartásunk mérteke. Olyan személy vagyok, aki akkor is feláll, ha már ötször elesett, vagy olyan, aki az első próbálkozás után azt mondja, hogy köszi, ez nekem nem megy, én inkább csinálok valami mást? Azt is fontos itt újra kiemelni, hogy a külföldön élés alapjában nagyon sok nehézséggel és küzdelemmel jár, nem feltétlenül vall valaki kudarcot azért, mert valami több időbe telt vagy nem elsőre sikerült. Végszóként annyit mondanék, hogy kitartás, türelem, elszántság és egy nagy adag humorérzék jó ha van a bőröndünkben, amikor külföldre költözünk. 

‍

Borító fotó: Antonioguillem / Adobe Stock